Még a kétezres évek derekán jutott ki dolgozni Berlinbe Péter és Balázs. Mindketten ápoló végzettséggel vállaltak otthonápolást. A sors egymás mellé sodorta őket, és több kliens után végül Laura nénit is együtt kezdték ápolni. Az ápolás Laura néni egészségi állapota miatt hosszú évekig tartott, és nagyon jó kapcsolat alakult ki a néni és a magyar ápolói között. Laura néni csak úgy emlegette Pétert és Balázst, mint az ő két magyar fiát. Neki ugyanis nem volt gyermeke.
Közel tíz év gondozás után végül a néni váratlanul meghalt. Már évekkel korábban minden vagyonát a két férfire íratta, amit elfogadni ugyan etikátlan a gondozás etikai kódexe szerint, de mindkét férfi úgy gondolta, a családjukért és a hazai terveik sikeréért túllépik az etikus viselkedés kereteit.
Ezután lépett színre Laura néni két unokahúga, Renata és Helga. Róluk annyit kell tudni, hogy mindketten nagyon szép nők, Helga egy ideig fotómodell is volt. Mivel Helga egy régi sérelem miatt soha nem látogatta a nénit, róla kevesebbet lehet tudni. Jól élt, anyagi gondjáról nem tudni. Renata viszont az utolsó években havi rendszerességgel jött Laura nénihez, mindig jól elbeszélgettek, törődött a nénivel. Legalábbis jó társaságot biztosított neki, családi naptárat hozott a számára és amikor a barátnője lovaglás közben meghalt, azt is a néni vállán sírta ki.
Renata amúgy is érdekes személyiséggel bírt. Amikor megtudta, hogy Balázsnak is egy lánya van otthon, Magyarországon, az ő lányainak kinőtt, de jó állapotú ruháiból hozott számára ajándékot. Péternek két fia van, ezért nem tudott rajta segíteni. Mindig udvarias, kedves és barátságos volt a két magyar alkalmazottal, soha nem éreztette velük, hogy lenézné őket, mert szegényebb országból jöttek Némethonba dolgozni.
Az édesanyjával viszont kegyetlen volt. Soha nem tisztázott okokból nem tartotta a kapcsolatot vele, és az unokáiról is csak kézen-közön kaphatott információkat az idős néni. Laura néni – akinek vállán ő is sokszor kisírta magát – annyit sejtett, hogy az ő bátyja miatt lehet ez a családi hidegháború, aki egy időben inni kezdett, és a felesége számára nemhogy segítséget nem jelentett, de kifejezetten nagy tehernek számított a két felcseperedő lány nevelése mellett. Agatha – így hívják Helga és Renata édesanyját – elvált, és Renata valószínűleg ezt nem tudta soha megbocsátani neki. Valószínűleg ez történt, mert a konkrét tényeket még Laura néni sem merte soha megkérdezni Renata – tól.
A történet szempontjából még jelentős, hogy Renata férje elismert orvos Berlinben, két szép lánya van, akik anyjuk génjeit örökölték, egyikük Londonban tanul, másikuk még általános iskolába járt történetünk idején. Berlin szélén egy régi, nagy házban laktak és a nyarat gyakran töltötték a vidéki házukban, messze Berlintől.
De térjünk vissza Laura néni halálához. Az ezután történtek egy részét a két férfi csak Laura néni házi ügyvédjétől tudták meg, dr Kriegertől, aki több mint egy teljes éven át honorárium nélkül képviselte Pétert és Balázst, mert tudta, hogy az ő megszokott honoráriumát az örökség nélkül esélyük sincsen kifizetni. Amikor az ügy befejeződött, akkor is a szokásos árnak kb. kétharmadát számolta fel nekik. Az az igazság, hogy szinte mindenki szerette Laura nénit, és a két férfi ezért kapott nemegyszer különleges bánásmódot a berlini ismerősöktől.
Péter és Balázs természetesen tovább nem dolgozhattak a korábbi munkaadójuknál, mert a két berlini nővér szinte azonnal jelentette az örökség tényét az ápolási szervezetnél, ahonnan elbocsátották a magyarokat. Azt már csak hónapok múlva tudták meg, hogy a német rendőrség végül is NEM indított nyomozást ellenük gyilkosság miatt, ugyanis Helga és Renata feljelentést tett ellenük ez ügyben. Annyira abszurd volt azonban a vád, hogy a rendőrség rövid vizsgálat után lezárta a gyakorlatilag meg sem nyitott aktát.
Summa summarum közel másfél év pereskedés után megegyezés született a felek között: mivel a néni egy generációnyi idővel ezelőtti végrendelet miatt valóban tartozott az unokahúgainak, tehát a követelésüknek volt alapja a rokoni szálon túl is, az örökségnek valamivel több mint a felét megkapták ők, a maradékot pedig Péter és Balázs vihette haza a családjának. Egyikük a gyerekei jövőjét biztosította be belőle, és megfelelő anyagi hátteret adott a családjának, a másikuk mindezeken túl anyagi vagy lelki nyomorúságban szenvedők segítésére fordította a pénzt.
És innen teljesen szubjektíven pár kérdés: vajon mindig kell ragaszkodni ahhoz, ami jár nekünk? Számít – e egy összeg megszerzésénél, hogy az mire fordítódik? Jó – e, ha az életszínvonalamat mindig a nálam gazdagabbakéhoz mérem? És talán a legfontosabb: szabad – e etikátlannak lenni egy úgynevezett jó cél érdekében?
