2005 arról szólt, hogy az MSZP az új vezetés – Gyurcsány – alatt sikeresen visszavette a vezetést a Fidesztől. Először is, először lett az MSZP-nek Fidesz-korosztálybeli vezetője, másodsorban pedig Gyurcsány született PR-tehetségnek bizonyult. Ami viszont probléma: az is kiderült, hogy ezen kívül semmi máshoz nem ért, többet között a kormányzáshoz se.
Míg 2004 végén még mindenki biztos volt benne, hogy a Fidesz biztosan nyeri a 2006-os választást, addig 2005 végére már hibahatáron belül mozgott a két párt.
Plusz, míg az MSZP-nak megvolt a biztosa partnere az SZDSZ személyében, a Fidesz és természetes partnere, az MDF között a viszony egyre rosszabb lett. A végére az MDF eljutott oda, hogy ők a centrum Gyurcsány és Orbán között. Most már szégyellem, de én az MDF híve voltam. A 2006-os résznél ki is fogom fejteni, hogy miért.
Szóval arról szólt a politikai csata, hogy a 2 fő erő egyformán erős, s tartósan senki se képes a másikat legyőzni.
Az MSZP-SZDSZ belcsatájának fontos jele volt a köztársasági elnök választása. Gyurcsány az MSZP immár marginális népi szárnyának képviselőjét, Szili Katalint jelölte köztársasági elnöknek, ezzel valamiféle gesztust próbálva gyakorolni az ellenzék felé. A Fidesz azonban felismerte a csapdát, s saját jelöltet állított, pontosabban az MDF-es Sólyom László mögé állt be. De végül a Fidesznek nem is kellett semmit tennie, mert az SZDSZ akadályozta meg Szili elnökségét. Ennek mellékhatása: 2005-2010 volt az egyetlen időszak a rendszerváltozás után, amikor a köztársasági elnök nem volt az éppen hatalmon lévő kormányzat pártkatonája.
Ami személyes sorsomat illeti, inerciaszerűen szenvedtünk. Egyre rosszabbul álltunk anyagilag.
