10 megosztás

A részeg komcsi a megállóban

1990. június 10. volt Szófiában. Kora délelőtt.

Mentünk éppen szavazni az első posztkommunista bolgár választáson. Azaz a múzsámat kísértem szavazni, mert én akkor még nem voltam bolgár állampolgár.

Ugyanis 1958-1992 között de iure – ebből de facto 1958-1990 között – senki se lehetett egyszerre bolgár és magyar állampolgár. 1958. júniusában lett aláírva erről államközi egyezmény, s nem volt alóla kivétel: nemcsak akaratlagos állampolgárság, de születés alapján se volt kivétel. Így pl. amikor én megszülettem 1967-ban, bolgár állampolgárságú apám és magyar állampolgárságú anyám nyilatkozni voltak kötelesek, melyiket választják számomra – a magyart választották. Miért? Vicces, de a fő ok az volt, hogy akkor Bulgáriában 3 év volt a sorkatonai szolgálat, míg Magyarországon csak 2 év.

Az egyezményt Magyarország betartotta egészen 1992-ig, amikor hivatalosan fel lett mondva. Bulgária azonban már 1990-ben abbahagyta az egyezmény alkalmazását, még a formális felmondás előtt, ugyanis született egy törvény, mely az összes kommunizmus alatti, állampolgárságot korlátozó vagy megszüntető bolgár jogi aktust visszamenőlegesen semmisnek mondta ki. Ennek oka persze nem a bolgár-magyar viszony volt, hanem az a gyakolat, hogy a kommunizmus alatt tübb nyugati bolgár állampolgárságát a hatóság megszüntette – s ennek megoldása egyszerűbb volt az egyedi esetek kivizsgálása helyett egy egyszeri semmisségi aktussal.

De a lényeg: az én bolgár állampolgárságom csak 1991-re intéződött el. Esetemben ugyanis nem a semmiségi tv. volt releváns, hanem a normál állampolgárságszerzés. Persze annak speciális esete mint “határontúli bolgár”.

De visszatérve a választás napjára, aztán aznap, a választási helységben viccesen alakultak a dolgok. Én csak álldogáltam szépen a múzsám mellett, mire rám szólt a választási bizottság elnöke “te nem szavazol?”, mire én szóltam, hogy nem vagyok állampolgár. Erre a bizottsági elnök szólt, adjam oda az igazolványomat (ez rezidens külföldieknek kiadott igazolvány volt), majd odament a választópolgárok listájához, nézelődött benne, majd azt mondta “ne viccelj, te benne vagy a listában, gyere aláírni”, aztán felszólított, vegyem át a szavazócédulákat és szavazzak. Első hallásra furcsának tűnt, de aztán arra jutottam: ha ennyire invitálnak, akkor miért ne?

Szóval egy évvel az állampolgárság megkapása előtt már szavaztam! A posztkommunista átmenet káoszában valaki betette a rezidens külföldiek listáját a szavazók listájához.

De mi is az igazi témám?

A szavazóhelyiség 2 megállónyira volt, s busszal mentünk. A buszmegállóban félig-meddig belénk kötött egy enyhén részeg ember: nem zaklatás volt a célja, hanem beszélgetés. Az a típusú magányos ember, aki egyedül maradt, s beszélgetnie sincs kivel. Annyi idős lehetett, mint most én, azaz 50-60 között, talán csak éppen 50, de az alkohol öregít.

Persze a téma a választás lett köztünk. Az emberke lassan elmondta teljes álláspontját, hogy ő kommunista, s semmi értelme az egész szavazásnak, mert az emberektől semmi se függ, mindenképpen jön Amerika, mert Gorbacsov elárulta a rendszert és kilóra eladott minket. Azt azért megkérdeztem, dehát akkor miért nem szavaz a kommunistákra? A válasza rendkívül tiszta lett, szinte már kijózanodott: egyrészt ezek a kommunisták már nem a régi kommunisták, ezek a mostaniak Amerika szolgái, mászrészt még ha igaziak is lennének ezek a kommunisták, akkor se lenne mozgásterük, mert ha bármit tennének ami ellenkezik a Gorbacsov-Bush máltai paktummal, azonnal megbuktatná őket Amerika.

Aztán megint alkoholmámorosabb hangon kijelentette: aki szavazni megy, az idióta. Az okos emberek nem mennek önként bábunak egy megrendezett bábszínház-előadásba.

Ebben maradtunk. Még kért egy kis pénzt, azt mondta, cigarettára. Aztán elköszönt, a végén még ránk kiáltott “ti is rá fogtok jönni, csak még túl fiatalok vagytok!”.

Az egész helyzet akkor nagyon zavart. Egyrészt teljes eszemmel tiltakoztam a szövege és egész világnézete ellen – akkor egyértelműen a nyugatpárti, mélyen liberális oldalon álltam. Másrészt azonban volt egy teljesen irracionális, intuitív érzésem: ennek az embernek sajnos igaza van. Persze elhesegettem magamtól gyorsan mindezt, de maradt bennem egy keserű íz.

Share this:

Related

A cikk szerzőjéról:

Marinov Iván

A szerző bölcsész, író, műfordító, többnyelvű tolmács, civil újságíró. 1993 óta aktívan jelen van a magyar internetes civil újságírói életben. Önmeghatározása szerint: "szabadidejében populista közíró és mélyelemző". Több internetes lap alapítója, társalapítója. A Hírújság.hu mellett alapítója, főszerkesztője és állandó szerzője a Bircahang.org társadalmi illetve közéleti kérdésekkel foglalkozó portálnak.

f Facebook
10 megosztás