10 megosztás

Mit kritizált a kommunista humor?

A Kádár-alatti magyar humorral kapcsolatban nyilván csak a középső és kései szakaszról lehetnek személyes megfigyeléseim. Középső alatt a virágzó kádárizmust értem, azaz az 1969-1980 közti időszakot. Nyilván az én személyesen tapasztalataim valahol 1973 végén kezdődnek, 6 éves koromban, nagyon szerettem akkor pl. Hofi Majakovszkij-paródiáját. De aktívan csak 10 évesen kezdtem hallgatni pl. a rádiókabarét.

Akkoriban a rádiókabaré, s különösen a szilveszteri hatalmas erejű intézmény volt: onnan lehetett megtudni mi a hivatalos álláspont, mettől meddig szabad a szó. Az emberek felvették az adást, s adogatták egymásnak, mert az eredeti felvételt szilveszterkor kevesen hallgatták, hiszen olyankor a legtöbben jellemzően ünnepeltek.

A fő eltérés a két időszakasz között: míg a középső szakaszban még jelen volt az aktív rendszerhűség-propagálás, míg a későbbiben ez szinte teljesen hiányzott.

Az utolsó emlékem a hivatalos magyar humorban az aktív rendszerpropagandára 1982, az alkalom Lech Wałęsa Nobel-díja volt. Ekkor pl. megjelent olyan karikatúra a Lúdas Matyiban, melyben egy békegalamb álarcos dögkeseselyű Nobel-díjat hord a csőrében. Ezt leszámítva semmi más hasonlóra nem emlékszem.

Ill. volt egy sajátos eset, de erről később.

Ezután pl. a lengyel eseményekkel kapcsolatban se ez a direkt módszer ment, hanem a sokkal kifinomultabb burkolt. Ez a kései szakasz “összekacsintós” humora: az üzenet sose az volt, hogy jó a rendszer, hanem az, hogy nem lehet változtatni rajta – a lengyelek is nem azért ítélendőek el, mert nincs igazuk, hanem azért mert “bajt kevernek”, “ugrálnak”.

A kabaré fő területe persze teljesen politikamentes volt, de a közéleti elem folyamatosan növekedett. A 3 fő terület, amiben szabadon mehetett a kritika nagyjából a következők voltak:

  • a hanyagság és szakértelemhiány ekézése, azaz az illetékesek rosszul dolgoznak, itt akár a felsővezetés alsó szegmensét is lehetett kritikával illetni, lásd a kormányt: mindenkit itt emlékeztetnék arra, hogy a Kádár-rendszerben a kormány – ellentétben a mai helyzettel – nem az ország vezető szerve volt, hanem bár vezető, de alárendelt, adminisztratív jellegű intézmény, mely a magasabb szervek utasításait hajtotta végre,
  • rosszul működik a magyar gazdaság, a termékek vacakok, ami nyugati, az sokkal jobb,
  • egyes intézmények totális kritikája, talán a legelterjdtebb téma az volt: miért ilyen unalmas a magyar tévéműsor.

Természetesen Kádár kedvence, Hofi engedhette meg magának a legtöbbet, de más is elmehetett nagyon messze a fentiekben.

Természetesen a rendszer alapjai tabuk voltak Hofi számára is: Kádár, a pártvezetés, a Szovjetunió, 1956, a szocialista államrend.

Az említett sajátos eset a kései időszak végefelé volt, ha jól emlékszem az 1984-es szilveszteri kabaréban. Az akkor népszerű olasz popegyüttes Ricchi e Poveri népszerű dalát átköltötte Verebes István egy Kádár-dicshimnusszá (a szöveg egy része: “van pótolhatatlan ember, egyetlen, ott van az ő helye, az mindig is rá vár, a neve nem titok, úgy hívják: Kádár – mindenképp, mindenhol hangzik, ott üljön bisz hundertcvancig“). Baromi gázos volt ez akkor is, jól emlékszem: az emberek meg voltak döbbenve ezen a kényszeres Ceaușescu stíluson, ami pedig nagyon nem volt divatban Magyarországon: pl. az egyetlen alkalom, ahol ki lehetett tenni Kádár fényképet a május 1-jei felvonulás volt.

Különösen, hogy ekkor már kezdtek megjelenni a rendszer alapjait finoman ugyan, meg áttételesen, de teljesen nevetségessé tevő számok, lásd Markos-Nádas: Kőbe zárt lélek (de jobban ismert “Húgyos Józsi” néven).

Nagyjából 1988 elején szűnt meg a kabaré hatalma az országban, egyszerűen kicsúszott akkorra a talaj az “odamondogatás” alól. A legnagyobb profi, Hofi se volt képes alkalmazkodni, előbb elkezdett végtelenül trágárkodni, majd beállt a ballib csapatba jellegtelen és egyre tehetségtelenebb mellékszereplőként. Hofi a leggusztustalanabb 1989-1990-ben volt, amikor még nem tudta eldönteni mit vár el tőle a hatalom, így igyekezett úgy kritizálni, hogy egyik oldalt se sértse meg halálosan: az már biztos volt, hogy a kommunizmust szidni kell, de azt még nem lehetett tudni, hogy ezt nép-nemzeti vagy liberális alapról “kell”-e csinálni.

Összhasonlítva más országokkal, a magyar kabaré sajátos volt: nagyon sok meg volt engedve neki. Az általam személyesen ismert 3 másik országban – Bulgária, Kuba, Szovjetunió – ez a műfaj ebben a formában nem is létezett, ott az volt az igazi eredmény, hogy a kabaré mentes maradhatott a közélettől, azaz nem kellett a hivatalos propagandát közvetítenie. A rendszer apró visszásságait ott is lehetett kritizálni, de nem ebben az alakban, hanem a kisebb közönséghez eljutó műfajokban, mint irodalom, zene, film.

Az átlagos bolgár szilveszteri műsor pl. kb. így nézett ki a 80-as években:

  • rövid vicces sztorik: helyzetkomikum,
  • balett, hiányos öltözetű táncosnőkkel,
  • egy rakás népszerű bolgár könnyűzenész,
  • meghívott szocialista sztárvendégek (pl. Neoton Família),
  • kötelezően élőben valamilyen népszerű, de már másodvonalbeli nyugati sztár,
  • néptánc, népdal,
  • felvételről nyugati könnyűzene.

Ami elmondható összegzésként: mindenhol az volt a modell, hogy a közéleti humor a harcos rendszerpártiságtól indult, majd a rendszerpárti él egyre csökkent. Ez Magyarországon ment a megmesszebb, ott eljutott az óvatos rendszerkritikáig is. Míg Kuba ment a legkevésbé idáig: Kubában mindig maradt egy kis rendszerpárti eleme. Míg a bolgár és szovjet eset a kettő közé esett: rendszerkritika nem lett, viszont megszűnt a rendszerpártiság is.

Share this:

Related

A cikk szerzőjéról:

Marinov Iván

A szerző bölcsész, író, műfordító, többnyelvű tolmács, civil újságíró. 1993 óta aktívan jelen van a magyar internetes civil újságírói életben. Önmeghatározása szerint: "szabadidejében populista közíró és mélyelemző". Több internetes lap alapítója, társalapítója. A Hírújság.hu mellett alapítója, főszerkesztője és állandó szerzője a Bircahang.org társadalmi illetve közéleti kérdésekkel foglalkozó portálnak.

f Facebook
10 megosztás