10 megosztás

Mi a helyesírás szerepe

Bármelyik betűírásos nyelv örök dilemmája: milyen legyen a helyesírás, tükrözze a mindenkori ejtést vagy álljon inkább a folytonosság mellett.

Mindkettő mellett van érv és ellenérv is. A kettő egyszerre ugyanis nem működik.

A mindenkori ejtés tükrözése ugyanis folyamatos változást jelent a helyesírásban, hiszen amint egy adott hang megváltozik, az írást is meg kell változtatni. Ha viszont az írás folyamatosan változik, egy régi szöveg egyre idegenebbnek tűnik.

Talán a legdrasztikusabb példa a folytonossághoz való ragaszkodásra – legalábbis Európában – a görög nyelv, ahol de facto máig “ógörögül” írnak. Egy mai görög anyanyelvű ember egy mondatot se tud helyesen leírni megfelelő iskolázottság nélkül, míg egy 2500 évvel ezelőtti görög ember számára az írás még pofonegyszerű volt: gyakorlatilag teljes betű=hang megfelelés volt, azaz egy adott betű egy hangot jelzett, s egy adott hangot mindig egy adott betűvel kellett leírni.

Csak egy példa: az ógörögben volt rövid o – ο, ezt ma mindenki ismeri, mert a neve omikron – és hosszú ó – ω, azaz ómega -, a modern görögben csak rövid o van. De minden szóban, melyben eredetileg hosszú ó volt, ott most is hosszú ó-t kell írni, függetlenül attól, hogy ma ezek ejtése ugyanaz. Támpont nincs. Egyszerűen meg kell tanulni, hol van az írásban rövid o és hol hosszú ó. Pont ugyanaz, mint a magyar j/ly esete, csak éppen a magyarban a j/ly esetén kívül összesen nagyjából 50-60 szó van, ahol eltér az írás az ejtéstől, míg a görögben ezek száma több ezer, kb. tucatnyi ilyen betű és betűkapcsolat van, ahol ma is tartandó a ókori írásmód, míg az ejtés azóta teljesen más lett.

Állítólag a thai írás a legrosszabb e tekintetben, ott e legnagyobb az eltérés írás és ejtés között, éppen a történelmi folytonossághoz való ragaszkodás jegyében. De erről nem írnék, mert nulla körüli ismereteim vannak a thai nyelvről.

Úgy tűnik, “hülyeség” az extrém ragaszkodás a történelmi folytonossághoz, viszont az ellenkező véglet példái mutatják, az is rossz lehet.

Az orosz cirill ánécé 1918-as reformja, majd annak nyomán a bolgár cirill ábécé 1945-ös reformka egyértelműen politikai indíttatású volt: a kommunista hatalom így akart szinte falat emelni az “elavult” és a “modern” közé:

  • az orosz reform megszüntetett 4 addigi betűt – ѣ, ѳ, і, ѵ -, valamint megszűnt a hangot nem jelölő ъ írása szóvégeken,
  • a bolgár reform megszüntetett 2 addigi betűt – ѣ, ѫ -, valamint megszűnt a hangot nem jelölő ъ és ь írása szóvégeken;

A szándék egyértelmű volt, a régi helyesírást használó könyvek eleve “gyanúsak”, míg az újat használó eleve “barátiak”. Sokáig az orosz emigráció el se fogadta az új helyesírást, a továbbiakban is a régit használták. Csak a Szovjetunió megszűnése után békélt meg egyértelműen az orosz emigráció az új helyesírással.

Bulgáriában is volt valami hasonló: az 1946-ban kiutasított volt bolgár cár még a 90-es években is a régi helyesírást használta, pl. saját nevét Симеонъ alakban írta le, s csak Bulgáriába való visszatérése – 2001 – után állt át az új helyesírásra, s kezdte immár nevét Симеон alakban írni.

(A bolgár a mássalhangzó utáni, szóvégi néma ъ és ь azt jelölte, eredetileg a mássalhangzó kemény vagy lágy volt. Bár a modern bolgárban, ellentétben az orosszal, már a középkor óta nincs kemény-lágy ellentét – minden mássalhangzó csak kemény lehet – ez mégis hasznos volt, mert ebből tudni lehetett mely főnév nőnemű vagy hímnemű ugyan, de j-s névelőt igénylő. A régi helyesírással ki lehetett zárni a tévedést, míg most külön meg kell tanulnia egy külföldinek a kivételeket. Pl. a bolgár нощ (éjszaka) szó, bár a vége mássalhangzó, nem hímnemű, hanem nőnemű, így az “az éjszaka” kifejezés helyesen nem *ноща, hanem нощта – az eredeti helyesírásban a нощь írásmód ezt eleve jelölte!)

Ami pedig a belaruszokat illeti, ahol hasonló írásreform volt 1933-ban, máig 2 tábor van harcban: a nyugatpártiak az 1933 előtti írást preferálják, míg Lukasenka hívei pedig kiállnak a reformált írás mellett.

Mindez a napokban jutott eszembe, amikor kezembe vettem egy kubai hatodikos általános iskolai spanyol nyelv tankönyvet. Egy spanyolországi gyerek mélyen megdöbbenne, hogy a kubai gyerekek arról tanulnak: “mivel írjuk: c, s vagy z betűvel” fejezet van a tankönyvben. – Hát hogy hogy nem tudják a saját nyelvüket? – lepődne meg a spanyol diák – Hiszen ha “sz”-t ejtünk, akkor “s” írandó, ha pedig angol “th”-t, akkor “e” és “i” előtt “c” van, máshol meg “z”, kivéve pár idegen szót, ahol “e” és “i” előtt is “z” van! Mi itt a nehézség? Csak azt a pár kivételt kell megtanulni, ez tucatnyi, többségében ritka szó!

Hát a nehézség az, hogy az egyes spanyol nyelvjárások ugyanazt a helyesírást használják, de az ejtés nem egységes. A Kubában is beszélt karibi spanyolban ugyanis nincs “th”, minden csak “sz”, így képtelenség ejtés alapján tudni, mikor van “c”, mikor “s”, s mikor “z”. Ezt csakis begyakorolni lehet, sokat kell olvasni, s lassan megmarad a fejben az egyes szavak írt alakja. Ez a c/s/z a latin-amerikai spanyol “ly”-problémája, ez a második ilyesmi, mert a b/v írás is hasonló úgy, de ez már a spanyolországi spanyolban is így van: a “b” és a “v” azonosan ejtendő a spanyolban, s nincs támpont mikor melyik írandó.

Persze az egyes spanyol nyelvjárásoknak eszük ágában sincs szakítani a közös egységgel, így a kubai gyerekek egyetlen megoldása továbbra is a magolás marad.

Share this:

Related

A cikk szerzőjéról:

Marinov Iván

A szerző bölcsész, író, műfordító, többnyelvű tolmács, civil újságíró. 1993 óta aktívan jelen van a magyar internetes civil újságírói életben. Önmeghatározása szerint: "szabadidejében populista közíró és mélyelemző". Több internetes lap alapítója, társalapítója. A Hírújság.hu mellett alapítója, főszerkesztője és állandó szerzője a Bircahang.org társadalmi illetve közéleti kérdésekkel foglalkozó portálnak.

f Facebook
10 megosztás