10 megosztás

Küzdelem a hr-godzilla ellen

Akkor történt, amikor még bőven liberális voltam, bár már nem progresszív – nagyjából olyan nézeteim voltak, mint a középső Fidesznek, csak korábban, mint ők.

Szófiában éltem, s munkát kellett keresnem. Akkor a bolgár munkaerőpiac nagyon rossz helyzetben volt. Egyrészt anyagilag teljesen lent volt, az akkori – nem túl magas – magyar szint harmadán volt (most a háromnegyedén van). Átszámolva a havi száz dolláros fizetés már jónak számított.

Plusz teljesen vad szokások voltak divatban, melyek Magyarországon sose jelentek meg.

Pl. teljesen normálisnak szmított nem megmondani a bér összegét a dolgozónak, mert a dolgozónak örülnie kellett, hogy alkalmazzák, s tiszteletlenségnek minősült, ha “kiváncsiskodik” – milyen jogon tisztelenkedne, talán nem bízik a munkáltatóban???

Meg a munkaidő sajátos értelmezése. Nem volt szabad a munkaidő végén hazamenni, a dolgozó addig maradt a munkahelyén, míg nem jött a főnöke, s nem “engedte” haza. A munkaviszony ugyanis amolyan patrónus-kliens viszonynak számított, mint az ókori Rómában, csak éppen az ókori római garanciák nélkül a dolgozó számára.

Ahová én jelentkeztem, az ehhez képest normális hely volt, idegen cég volt. A posztkommunista Bulgária első évtizedében ugyanis a legrosszabb munkahelyek a bolgár vállalkozók által üzemeltetettek voltak, különösen az antikommunista vállalkozók általiak.

Ezt meg kell magyarázni. A ppsztkommunista bolgár vállalkozók 3 fő történelmi típusa ugyanis a maffiózó, a komcsi, s az antikomcsi volt.

A maffiózó: aki nyíltszíni lopással szerezte a vagyonát, jellemzően ex-sportolók, akik védelmi pénzt szedő verőemberekből vagy szimpla rablókból lettek.

A komcsi: aki fehérgalléros módon lopta el az állami vagyont, mert erre lehetősége volt a kommunista rendszer alatti pozíciójának köszönhetően.

S az antikomcsi: aki a bolgár reprivatizációban kapta vissza vagyonát. Bulgáriában ugyanis a kommunizmus alatt államosított teljes vagyon vissza lett adva a volt tulajoknak és azok örököseinek.

Talán meglepő, de munkáltatóként a maffiózók voltak a legjobbak. Egyszerűen volt bennük amolyan betyárbecsület, hogy “én loptam, mindenki lop, a dolgozóm is lopni fog, tehát kicsit jobban bánok vele, ne lopjon túl sokat”.

A messze legrosszabb pedig az antikomcsi munkáltató volt, gyakorlatilag a dolgozókon bosszulta meg a kommunista rendszert. S a leginkább hitt a nyugati propagandában, a halivúdi marhaságokban.

A bolgár népnyelv külön szót talált ki az államosított vagyont visszakapókra: resztitutka реститутка, a prosztitutka проститутка, azaz prostituált szó mintájára – a “restitúció” szó alapján, a bolgár szaknyelv ugyanis az államosított vagyon visszaadását nem – mint Magyarországon – reprivatizációnak, hanem – s ez a jobb szó – restitúciónak nevezte. Azt hiszem, mindent elmond a szóhasználat. A bolgár kisember jobban utálta a vagyonukat visszakapott ex-tulajokat, mint a banditából lett tőkéseket: s nem vélelenül, az előbbiek sokkal szemetebb embereknek bizonyultak.

Ahová én mentem, az idegen cég volt: egy libanoni volt a fő tulajdonos, kiemelt hülyeségek nem voltak, de persze az általános divat azért hatott.

Az interjún szembe találkoztam az élő halivúdi hr-es nővel. Magabiztosságát azonban letörtem nagyon durván. Pedig alig szóltam, s csúnya szó nem hagyta el a számát.

A kezdetén leültünk, én, a hr-es, s a jövendő közvetlen főnököm. A hr-es néz rám várakozóan, majd rám szól, miért nem veszem elő az önéletrajzomat, amit most megbeszélhetnénk. Mire én jeleztem: mert nincs nálam példány belőle. A nő fölényesen rámförmedt: most akkor miről fogunk csevegni. Mire én azt mondtam: ez informatikai állás, gondoltam, elegendő elküldeni ímélben. A nő lelohadt, ez még a 90-es évek voltak,  az ímélezés még nem volt általános, s íme kiderült, ő az aki nem halad a korral.

A nő zavarodottsága ment tovább, igyekezett revansot venni. Ám én láttam a főnök halvány mosolyát: láthatóan tetszett neki a viselkedésem. s gyorsan megértettem: utálja a hr-es nőt, plusz engem meg megkedvelt.

A nő megpróbált bullshit szöveggel kitörni a kellemetlen szituációból, Elmondta, higy a cégnél mindenki fiatal vagy fiatalos lelkületű, de mindenki kivétel nélkül lázasan tevékenykedik, idegesen futkos fel és alá a cég céljai érdekében. Erre egy szót se válaszoltam, de látszódhatott a fejemen, hogy a hülye szöveg lepereg rólam. A mő megrázta a fejét, magyarázkodni kezdett “az ideges alatt azt értem, tettvágggyal telítettek, nem a szó rossz értelmében”.

Az interjú végén megsajnáltam a nőt. Én akkor 25-30 között voltam, ő nagyjából 10-zel több. Azaz még a kommunizmusban tanulta meg a munkát, majd hirtelen peresztrojkát hajtott végre magán, s elkezdte próbálni az új divatot, csak éppen láthatóan nem ment neki: íme egy huszonéves is képes volt őt kihozni “komfortzónájából”.

Persze felvettek a céghez. Bár csak fél évet dolgoztam ott. Aztán elköltöztem Budapestre. A volt főnököm máig ismerősöm a FB-on. Maga a cég meg csődbe ment, pedig a tevékenysége nem volt rossz, csak rossz időben voltak rossz helyen.

Aztán egyébként a céget újraindították az 1997-1998-as második nagy bolgár gazdasági válság után, azt persze nem tudom, most mi a tulajdonosi kör. Én magával a közvetlen üzleti tevékenységgel eleve nem álltam semmilyen kapcsolatban, az informatikai osztályon dolgoztam, az ügyfelek és a termékek adatbázisát tartottam karban. Akkor Windows 95-ban dolgoztunk, az volt az utolsó operációs rendszer, melyet még értettem magas szinten, a későbbiekben már lementem egyszerű felhasználói szintre,. A fizetésem havi nettó 130 dollár volt, ami magasnak számított akkoriban, az átlag 60-70 között volt a második nagy bolgár válság előtt.

Pedig akkor még inkább amolyan refornliberális voltam, nem antiliberális. Hittem magában a rendszerben, csak azt gondoltam, azt rosszul működtetik, ezért működik rosszul. De a hülye szövegekben már messze nem hittem.

Tulajdonképpen a legnagyobb hatást rám akkor a főtulaj felesége tette. Ez külön érdekesség: muszlim férfi és zsidó nő házassága. A férfi mint mondtam, libanoni arab volt, 50 év körüli, nő meg dél-afrikai zsidó, kb. 35 éves. Ma már magam se értem miért, de nagyon szépnek láttam a nőt: hófehér bőre volt és élénk vörös haja.

Share this:

Related

A cikk szerzőjéról:

Marinov Iván

A szerző bölcsész, író, műfordító, többnyelvű tolmács, civil újságíró. 1993 óta aktívan jelen van a magyar internetes civil újságírói életben. Önmeghatározása szerint: "szabadidejében populista közíró és mélyelemző". Több internetes lap alapítója, társalapítója. A Hírújság.hu mellett alapítója, főszerkesztője és állandó szerzője a Bircahang.org társadalmi illetve közéleti kérdésekkel foglalkozó portálnak.

f Facebook
10 megosztás