10 megosztás

Kommunista álparlament

A kommunista rendszerek sajátossága, hogy valami érthetetlen okból ragaszkodtak a parlamethez mint intézményhez, miközben egyébként elvetették a polgári demokráciát, melynek intézménye a parlament.

Az eredeti kommunista elképzelés egyébként a parlament elvetése volt, hiszen semmi szerepe az épülő kommunista államban, mivel a tőke már nem politikai tényező.

Máig nem tisztázott az ok, de tény: Sztálin 1936-ban eltörölte a korábbi tisztán marxista szervezeti rendet, s helyére egy felemás marxista-polgári államszerkezetet tett, legalábbis formailag. A 1936-os szovjet alkotmány – melyet gyakorlatilag egyszemélyben Sztálin írt meg pár jogásszal konzultálva – egyik újdonsága: a parlament visszállítása a Szovjetúnióban.

A lenini rendszer ugyanis mág egészen más volt: ott választás csak a legalsó szinten volt, minden más delegálás volt. Azaz a legalsóbb szintű tanácsokat megválasztották a jgosultak, majd ezek a tanácsok delegáltak, a legefelső szinten pedig a Tanácsok Kongresszusa volt, a legfelsőbb államigazgatási szerv. Az alapszintű tanácsok pedig nem csak területi alapúak voltak, hanem munkahelyalapúak is.

Természetesen ez a rendszer – a legkorábbi időszakot keszámítva – teljes párthatalmat jelentett a valóságban, minden szinten a helyi pártszervezet döntött. Mégis, ezt a rendszert megváltoztatta Sztálin, s gyakorlatilag lemásolta a nyugati parlamentáris rendszert. Persze csak a nagy külsőségekben, mert a lényeget tekintve a szovjet parlament nem működött: nem ülésezett, csak évente pár napot, viták akkor se voltak, nem voltak parlamenti bizottságok és frakciók, az egész teljesen jelképes volt.

Az érdekes akkor lett, amikor a rendszer kezdett omladozni. A bábnak megválasztott – valójában kinevezett – képviselők hirtelen szabadnak érezték magukat, mert már nem volt egyértelmű felső utasítás.

S ez minden szovjet rendszerű országban megtörtént. Magyarországon kevésbé volt érezhető, mert 3-4 éven keresztül mentek a politikai reformok, így a dolgok lassan változtak. Bulgáriában pont ellenkezőleg: a rendszer bukásának napjéig semmilyen reformfolyamat nem volt, majd hirtelen beszakadt minden. S az utolsó állampárti parlament 6-7 hónapon keresztül vegetált és bohóckodott.

A kedves pillanatom: 1990 februárjában a vezetőség leváltotta a régivágású kormányfőt, s helyére Andrej Lukanov került, a Todor Zsivkovot megbuktató 4-5-tagú kommunista össszeesküvő csoport egyik tagja. Hivatalosan persze ez úgy volt alkotmányosan, hogy az államfő jelölte őt, majd a parlament megválasztotta. A valóságban persze a pártvezetés döntött, a parlament meg – mint mindent mindig a kommunista rendszer alatt – automatikusan megszavazta.

De íme a vicc. Már szabadok voltak a képviselők, nem volt mindenre utasítás, így elkezdtek spontánul viselkedni, pl. felszólalni. Ekkor az egyik erősen buta, de őszintén naív képviselő felállt, szót kért, majd azt mondta “Lukanov elvtárs, de örülök, hogy maga lett a kormányfő”. Mintha nem ő és társai választották volna meg épp az előbb! Csakhát az emberke most teljesen őszintén elmondta, hogy valójában mennyire is felesleges intézmény volt ez a kommunista parlament.

Share this:

Related

A cikk szerzőjéról:

Marinov Iván

A szerző bölcsész, író, műfordító, többnyelvű tolmács, civil újságíró. 1993 óta aktívan jelen van a magyar internetes civil újságírói életben. Önmeghatározása szerint: "szabadidejében populista közíró és mélyelemző". Több internetes lap alapítója, társalapítója. A Hírújság.hu mellett alapítója, főszerkesztője és állandó szerzője a Bircahang.org társadalmi illetve közéleti kérdésekkel foglalkozó portálnak.

f Facebook
10 megosztás