10 megosztás

A kubai hazafi dilemmája

A múlt héten halt meg egy neves kubai zenész. Neve Pablo Milanés.

A múlt század végén Kubában volt egy nagyon népszerű új műfaj. A neve: új trubadúrköltészet. A középkori nyugat-európai trubadúrság sajátos utóda, lényege a modern és a népi zene ötvözése, közéleti szövegekkel.

Egyrészt hasonlít a nyugati – főleg amerikai – protesztének műfajra, másrészt a kommunista országokbeli “hivatalos” zenére, lásd Dinnyés József vagy a Gerilla együttes, akik “bátran” tiltakoztak Amerika ellen, amikor a Párt felszólította őket, hogy tiltakozzanak. Viszont Latin-Amerikában ez a műfaj sose volt nevetséges, mint Kelet-Európában, ahol eléggé visszásan hatott, hogy pl. a művész tiltakozik az amerikai fegyverkezés ellen, viszont mélyen hallgat közben a szovjet fegyverkezésről.

Latin-Amerikában pl. az amerikaellenesség egyáltalán nem kommunista jellemző, még csak nem is baloldali, s persze teljesen népi jelenség, nem felülről kikényszerített divat. A latin-amerikai ember alapból utálja az USA-t, teljesen politikafüggetlenül, sokszor abszurd módon, mondjuk mint a lengyelek oroszellenessége.

A műfaj egyébként létezik Spanyolországban is. A Franco elleni ellenzék körében nagy zenészek követték ezt a stílust. Az én kedvencem a ma már veterán Ana Belén, aki egykor egyenesen kommunista párttag volt, a spanyol kommunista párt legalizálásakor a főtitkár mellett állt a színpadon, már a 90-es években kilépett, sőt ma azt mondja, nem hisz már a kommunista eszmében.

Most persze a sajátos helyzet az, hogy mára Kuba lett a legkevésbé USA-ellenes ország egész Latin-Amerikában. Ennek oka, hogy Kuba immár 70+ éve teljesen független az USA-tól, így aki ismeri az amerikai elnyomást személyesen, az ma már 90 éves aggastyán. Amit pedig az ember nem ismer rendesen, azt nem képes igazán ellenezni se. Szóval a mai Kuba ez: a hivatalos propaganda amerikaellenes, de az átlagember nem az. Talán ma Kuba az egyetlen latin-amerikai ország, ahol az átlagember nem USA-ellenes. Az átlag kubai USA-képe az, hogy ott nincs cenzúra, magasak a bérek, a boltok tele vannak áruval, s nem kerül egyhavi fizetésbe egy éttermi ebéd.

De ez a 70-es és 80-as években még nem így volt. Akkor még az átlag kubai is amerikaellenes volt.

A hatalom tehát erősen támogatta az új trubadúrokat. Azok pedig nagyfokú szabadsággal rendelkeztek. S a trubadúrok rendszerhűsége kétségen kívül állt, hiszen őszintén egyetértettek a rendszer alapértékeivel. Viszont ezzel együtt kritikusok lehettek a rendszerrel szemben, hiszen ez a rendszer szemszögéből építő kritikának számított. A rendszer ezért nem is követelte meg tőlük, hogy direkt módon propagálják a fennálló rendet.

S természetesen baromira népszerűek voltak ezek az előadók. A két fő alak a 80-as években Pablo Milanés és Silvio Rodríguez voltak.

Aztán a szovjet kommunizmus bukása után Kuba gazdasági csődbe került. A hatalom a kultúra pénzelését is kénytelen volt beszüntetni. A trubadúrok pedig két részre váltak:

  • az események hatására a rendszer fanatikus híveivé lettek, immár nem kritizálva semmit,
  • az események hatására egyre jobban kiábrándultak a rendszerből, bár az alapok ellen sose tiltakozva.

Az első kategória érdektelen, fő képviselője egyébként az említett Silvio Rodríguez, aki manapság az egész amerikai kontinenst rendszeresen végig haknizza, agitálva a kubai kormányzat mellett.

A második az érdekes. A sajátos helyzetük az lett, hogy gyanúsak lettek mindkét oldal számára: az amerikai-kubai emigráció számára maradtak “büdös komcsik”, hiszen nem szakítottak a rezsimmel, a rezsim számára meg hirtelen “gyanús alakok” lettek, mert már nem voltak a rendszer propagandistái.

A kubai rezsim persze idővel felismerte: jobb nem ellenséget csinálni ezekből az emberekből, hiszen bár nem “megbízhatóak”, mégis laza szövetségesek. Például Milanés elköltözött 20 éve Spanyolországba, de szabadon visszajárhatott Kubába koncertezni.

Ma már az egész műfaj Kubában nincs divatban. A fiatal nemzedék számára ez amolyan “öregek zenéje”, a kubai fiatalok műfaja a rap és a borzalmas reggaeton – spanyolul: reguetón, erről bővebben itt -, s nem a trubadúr műfaj. Persze a népzene rendkívül népszerű Kubában máig, azaz a státusz nem olyan, mint Magyarországon, hogy csak a foklór része.

Jellemző, hogy a kubai elnök gyászjelentést is közzétett Twitter-fiókjában Milanés haláláról:

Share this:

Related

A cikk szerzőjéról:

Marinov Iván

A szerző bölcsész, író, műfordító, többnyelvű tolmács, civil újságíró. 1993 óta aktívan jelen van a magyar internetes civil újságírói életben. Önmeghatározása szerint: "szabadidejében populista közíró és mélyelemző". Több internetes lap alapítója, társalapítója. A Hírújság.hu mellett alapítója, főszerkesztője és állandó szerzője a Bircahang.org társadalmi illetve közéleti kérdésekkel foglalkozó portálnak.

f Facebook
10 megosztás