10 megosztás

Elmélkedni Havannában

Annak idején, leginkább 1982-1985 között. Azaz 15-18 éves korom között.

Az iskolai tanuláshoz pont úgy álltam hozzá, mint manapság a munkához: kikerülhetetlen kényszernek fogtam fel, s annyit igyekeztem csak teljesíteni, hogy ne rúgjanak azért mégse ki, mert ezzel csak felesleges bajt okoztam volna magamnak.

Bár Kubában az én iskolámban rossz tanulásért kizárt dolog volt a kirúgás: a kubai elit gyerekei jártak ugyanis oda – leszámítva az elit legfelsőbb rétegét, akiknek a gyerekei eleve nem az országban tanultak -, s őket nem volt szabad kirúgni, szóval a szabályosan nullát tanuló gyerekek is megkapták a szovjet “3” osztályzatot – a magyarral ellentétben a szovjet osztályzásban csak 4 jegy van, a legjobb ugyanúgy az ötös, de a legrosszabb a 2-es, ez bukást jelentett -, én pedig azért a semmit se tanulókhoz képest valamit mégis tanultam. Hiszen mondjuk micsoda dolog lett volna megbuktatni egy tábornok, sőt egy Szovjetunió Hőse fiát megbuktatni – képtelen dolog -, itt most egyik osztálytársamra gondolok, aki az egyetlen kubai űrhajós fia volt.

A srác egyébként rendkívül vicces volt. Pl. a “mi lesz belőled, hogy nem tanulsz?” kérdésre azt a választ adta “műhold”. Ami az egész rendszerrel szembeni súlyos és gúnyos kritikának minősült, persze nyilván ellene senki se mert fellépni. Legfeljebb annak eshetett volna baja, aki meghallotta a válaszát, majd azt botor módon tovább is adta. Ez ugyanis nem a sztálini rendszer volt már, ahol a vezetés még legalább komolyan vette saját magát. Ez már a posztsztálini világ volt, ahol minden a látszat, s azt büntetik meg, aki észre veszi, hogy a látszat nem valós, ahelyett, hogy úgy tenne, mintha valós lenne.

Egyébként én tanultam sokat, csak nem azt soha, amit az iskola szerint kellett volna. Nagyon sokat olvastam, mindenfélét, meg sok mozit néztem. S minderre rendkívül sok időm volt, mert nem voltak igazán haverjaim, bulizós társaságba meg egyáltalán nem jártam. Azért volt 3 ember, aki havernek volt nevezhető – 2 cseh és 1 orosz srác -, de ők pont a velem azonos típus voltak. Meg volt nagyjából 3 magyar haverom Budapesten, dehát velük csak nyaranta tudtam érintkezni, meg levélben, s ők is nagyon ez a típus voltak.

Egyébként lányok iránt érdeklődtem, de az összes közül csak 1 volt mélyebb és tartós érzelmekkel telített érzés. Szóval a lányok se vették el az időmet.

Alapvetően arra készültem, hogy megváltsam a világot. Ennek a negatív mellékhatása az lett, hogy lenéztem az embereket – sajnos ezzel máig küzdök, bár már nagyon hosszú ideje tudom. hogy a világmegváltás marhaság. Visszagondolva, az űrhajós-gyerek műhold “karrier-terve” okosabb volt, mint az én messiás-tervem.

Sokszor a spontán humoros ellenreakció jobb, mint a komolykodás. Ez fontos tapasztalat.

Aztán persze a világmegváltók sorsa mindig rossz. Mert vagy valamilyen hatalmi helyzetbe kerülnek, s tönkre tesznek sok embert, vagy nem kapnak semmilyen hatalmat – persze ez a leggyakoribb -, s akkor meg megkeseredett emberek lesznek. Puszta szerencse, hogy én mindkettőt elkerültem.

Share this:

Related

A cikk szerzőjéról:

Marinov Iván

A szerző bölcsész, író, műfordító, többnyelvű tolmács, civil újságíró. 1993 óta aktívan jelen van a magyar internetes civil újságírói életben. Önmeghatározása szerint: "szabadidejében populista közíró és mélyelemző". Több internetes lap alapítója, társalapítója. A Hírújság.hu mellett alapítója, főszerkesztője és állandó szerzője a Bircahang.org társadalmi illetve közéleti kérdésekkel foglalkozó portálnak.

f Facebook
10 megosztás