Megosztás:
A napokban láttam ezt a képet az Amerikai Magyar Népszava blogban:
A cikk marhaság, épp csak az első 2 bekezdést olvastam el, szokásos gondolatmentes Bartus-hőbörgés, de a kép csúcs.
Azonnal eszembe villantak a 70-es és 80-as évek magyar, bolgár, szovjet párttitkárai. Mármint a tényleges hatalmú párttitkároké, a függetlenített pártitkároké (oroszul egyébként „felszabadított párttitkár” volt a nevük).
Ugyanis abban az időben hatalmas volt a Párt szervezete. A Szovjetunióban a lakosság 7 %-a volt párttag, Bulgáriában a 11 %-a, Magyarországon pedig 9 %-a (a teljes lakossághoz képest!). Azaz az alsó egységekből – az alapszervezetekből – Magyarországon kb. 15 ezer volt, a Szovjetunióban meg 300 ezernél több! A legtöbb alapszervezetben ezért a párttitkár társadalmi munkában működött, s csak az igazán fontos esetekben volt a párttitkár teljes mukaidőben párttitkár. Az ilyenek voltak a függetlenített pártitkárok. Ők voltak a nomenklatúra politikai alaposzlopai.
S ezeknek az embereknek volt egy sajátos kinézetük. Az azonos feladat valahogy egyformára formálta őket.
Nekem ezek az emberek jutottak eszembe a kép láttán. Tulajdonképpen az egyetlen különbség az egykori szovjet verzióhoz képest, hogy azok komoran bámultak maguk elé, sose mosolyogtak.
De ezt leszámítva ugyanaz: az átlagnál valamivel jobban fizetett emberek, valamennyi hatalommal, de tudatában annak, hogy ha túllépnek a láthatatlan szabályokon, akkor gyorsan leesnek a semmibe.
A kisugárzás más azért: az egykoriakról az ember azt feltételezte, a 4 fal között eszméletlenre isszák magukat, míg a mostaniakról inkább azt, hogy gyerekeket kúrnak.
